Szerintem az élete egy jelentős darabjában mindenki a tökéleteset keresi, magában, a párjában, az autójában, a gyerekében, a kormányban. Jó esetben rájön közben, hogy ennek nincs értelme. Ennek a rájövésnek legtöbbször az eredménye belenyugvás, meg a híres kompromisszumok, de szerintem van ennél jobb is.
A keresztények számára ember nem lehet tökéletes, csak isten. Ha jól sejtem az eredendő bűn miatt. Nekem kicsit ijesztő perspektíva úgy születni, hogy bűnös vagyok és bármit teszek az is maradok. Egy tanfolyamon én azt tanultam, hogy mindenki tökéletesnek születik. Azután elkezd kialakulni a személyiség, jönnek a manírok, a megszokások. Ha megszületek és mindig azt mondják csúnya vagyok, el fogom hinni, ha azt mondják szép vagyok, azt fogom elhinni, hogy ez bennem az érték. És a ’szép’ szót azért ki lehet cserélni elég sok mindenre. De bármire is kicserélhetjük, az alakítani fogja a személyiségünket. Emiatt a személyiség nekem és még sokan másoknak negatív szó, minél jobban kialakult a személyiségem, annál inkább veszítek el mindent ami azon kívül van. A gyerekeknek nincs személyiségük, ők boldogok. Talán segíthetne az, ha a gyerekeknek mindig csak azt mondanánk: tökéletes vagy, bármit is csinálsz. Ennél jobb már csak az lenne, ha nem minősítenénk, nem mondanánk rá semmilyen jelzőt. Sok tréninget tanítják az énes kommunikációt, amikor én nem a másikról beszélek, hanem magamról. ’Szép vagy’ helyett: nekem tetszel. ’Szép vagy’ helyett: szeretlek. Ezekkel nem formálunk senkit kívülről. Aki nincs formálva kívülről, az szabad marad, boldog és tökéletes.
Olvastam és igaznak vallom: nézz fel az égre, mondd meg, hogy milyen. Nem tökéletes? Nézd meg máskor is. Nem tökéletes mindig, minden formájában? Szerintem igen. Ahogy egyik kedvenc dalszövegem is utal erre: nézz fel az égre mielőtt meghalsz, ez az utolsó alkalom, amikor megteheted. Az ég sokszínű, pillanatonként változó, néha jót jelent nekem, néha rosszat (nap-eső), de mindig tökéletes és általában meg is nyugtat, ha sokat nézem.
Szerintem az emberekkel is ez a helyzet. Nem a tökéletest kell keresni, hanem azt elfogadni tökéletesnek, aki az orrom előtt van. Hiszen: színes, pillanatonként változik, néha rosszat hoz nekem, néha jót. Akkor is, ha az orrom a tükörhöz nyomom. Ehhez az kell, hogy ami/aki az orrom előtt van egészben nézzem és ne egy-egy jellemzőjét kiragadva. Egyik esetben emberként nézünk egymásra, másik esetben értékesítőként, anyaként, pénztárcaként, hisztigépként, mellként. Ami számomra azt is jelenti, hogy akit nem látok tökéletesnek, azt nem tisztelem. Ha tisztelem egészként fogadom el, nemcsak azokat a tulajdonságait, körülményeit, amik nekem szimpatikusak.
Van olyan mondás, hogy a boldog családoknak nincs története. Ezt is igaznak tartom. Nem biztos, hogy nem történt velük semmi, lehet, hogy éppen csak nem fontos nekik az, ami volt. Szerintem aki boldog, az tökéletes.
