Úgy kezdődött, hogy mindigis szerettem szőrözni, rugózni, okoskodni, kákán is csomót keresni. Ez több fázisban, többféleképpen jelent meg életemben. Először természetesen arra jutottam, hogyha hosszabban, vagy hangosabban érvelek egy kifejezés tartalmáról, akkor nekem van igazam. És az a megalapozott érvelés, ami az én gondolkodásom szerint megalapozott, azaz, amit én mondok. Az utána levő történések sorrendjére nem emlékszem pontosan, ezért írom úgy, ahogy tetszetősebbnek találom.
Elkezdtem többféle olyan dologgal találkozni az életemben, amit kiváló szókincsemmel sem tudtam megmagyarázni magamnak, amikor nyilvánvalóan pofánvágta az élet a különböző szavi kulcsaim általam képzelt objektivitását. Kb ekkor kezdtem írogatni egy kis könyvecskébe (napló 2.0, avagy blog 0.1) azokat az idézeteket, amik valamiért megfogtak. Ezek között volt egy olyan, ami arról szólt, hogy az elveink arra valók, hogy néha átrendezzük őket. Vagy valami ilyesmi.
Mivel úgyis újragondolásban voltam, először nyilvánvalóan (ismét) azt kezdtem el keresni, hogy hol rontottam el, azaz a gondolkodásomban hol volt az az egyetlen egy pont, amit eltoltam. Itt jött az első –ebben az időszakomban jellemző- nagytömegben félreértelmezett és túlértékelt szó, amibe belekötöttem: ’miért’? Majd nemsokára kifejtem mi bajom van vele.
Valamikor ilyenkor kezdtem sűrűbben hallani azt az agyoncsépelt (?) mondatot, hogy a szavak teremtenek világokat. Vagy valami ilyesmi. Azaz az angolul is széjjel használt seeing is believing vs believing is seeing kérdéskör. Azaz attól történnek meg dolgok, ha előtte jól kimondom őket. (Nekem még mindig érdekes, hogy az egyes szám első személyű ragozástól mennyivel erősebb lesz egy kifejezés: ’ha én mondom ki’, és nem ’ha kimondjuk’, pláne nem ’ha valaki kimondja’). Szóval, valamiért iszonyatosan irritált, talán azért, mert banálisnak tűnt. Vagy egyszerűnek? Van különbség a banális és az egyszerű jelentése között, vagy csak érzelmi viszonyulás a különbség ugyanahhoz a tartalomhoz? Mindegyis. Itt talán még csak a tudatom alján indult el valami azzal kapcsolatban, hogy a szavak és környezetük nemcsak a nyelvtannáciknak lehetnek érdekesek.
A következő szó, amibe ébredező öntudatom belekötött a ’jó’ volt. Nekem nem elég jó. Sokféle bölcselkedőt kezdtem olvasni és az a bácsi, akitől mostanság a legtöbb bejegyzés került a kiskönyvembe (for the record: Mackóságok Könyve) azt mondja, hogy sok gondot okozunk magunknak azzal, hogy mindent véleményezünk, magunkat, másokat, az érzéseinket, pl: már megint mérges vagyok bassza meg! Dupla önszívatás, avagy dupla önigazolás a másik oldalon (de jó, hogy tegnap elköltöttem az összes pénzem!). Mennyivel egyszerűbb, ha csak annyit mondok, mérges vagyok, vagy, hogy elköltöttem a pénzem. Aztán el kezdett bosszantani, hogy mennyire fontos az embereknek (érted, nekik, nem nekem :)) a véleményük és elkezdett zavarni, hogy mennyire könnyen használjuk a ’jó’, vagy ’rossz’ kifejezést objektív értékmérőként (höhö) és milyen nehezen ismerjük be, hogy igazából, hogy ez a ’tetszik’ és a ’nem tetszik’ kifejezések álruhája. Szóval akkor a ’jó’, egy olyan vágy, vagy pozitív viszonyulás (’tetszik’), amit nem akarok direktbe megfogalmazni, kimondani.
Ami kiverte a gondolati biztosítékom és az internetes képzőbűvészetre inspirált az egy kettős találkozás volt és egy klassz élmény: az, hogy már párszor megtörtént, hogy ha billentyűknek kezdem elmesélni, hogy mit érzek, akkor a szavakkal együtt a feszültség is kijön belőlem. A kettős találkozás egy youtube kisfiú volt és egy már meghalt bácsi. A kisfiú olyan dolgokat sorolt, amiket többször kellene kimondanunk és a listán a valahányadik az volt, hogy: bár nem értek egyet azzal, amit mondasz, de ettől emberként még kedvellek. Vagy valami ilyesmi. Elkülönítette azt, hogy mit mond valaki és, hogy kicsoda az illető. A bácsi már meghalt, de míg élt sok olyat mondott, ami miatt páran jó ötletnek tartják azon gondolkodni, hogy a másik szavainak megértésére tett erőfeszítések nemcsak, hogy feleslegesek, hanem kifejezetten kontraproduktívak. A másikra nézve is és rám is. Rám azért, mert azt hiszem értem őt (pedig csak az ő kifejezéseit cetlizem fel az én múltammal), rá azért mert előbb-utóbb rájön (feszült lesz) attól, hogy nem értem, hogy mit mond. Amit mondott a bácsi, annak számomra a lényege az, hogy a szavaknak nincs definíciója, egyiknek sem. Juhúú, itt van, eljött Bábel. Minden szó, minden embernek a saját mindennapjai használatában nyer értelmet Mire szokta használni, mikor és az mit vált ki belőle. És mivel az én mindennapjaim mindenki másétól különböznek, az én szavaim definíciója sem lehet azonos senkiével. És nagyon úgy néz ki, hogy ha a használt szavaim megváltoztatásával, a mindennapjaimat is képes vagyok megváltoztatni. Na ezért kezdek újra billentyűkkel beszélgetni. Hátha kisütök valamit magamnak.
Egyébként roppant vicces, hogy mekkora könnyebbség és öröm az, amikor megengedem magamnak, hogy ne akarjam pontosan érteni, amit a másik mond, hogy ’mi van mögötte’ és mennyivel tud javulni ettől a párbeszédek minősége. Ha nem akarom, hogy egy nyelvet beszéljünk, azonnal elkezdünk közös nyelven beszélni. Ami több, mert mindkettőnk nyelvét tartalmazhatja.
Viszont fordítva gondolom a klasszikus mondatot és nemcsak azért mert jó viccnek tartok mindent fordítva gondolni. Szerintem nem csak a szavak teremtenek világokat, hanem a világok is teremtenek szavakat. Egy másik bácsi azt mondta, hogy az én világomban igazából csak én vagyok –mindenki mást én teremtettem oda valamilyen okból- ezért a kétféle mondatot oda is és vissza is kellene üzemeltetni. Először csak a címkéket utáltam, mostmár a szavakkal, úgy általában is vannak fenntartásaim (amíg univerzális jelentést akarunk beléjük szuszakolni). A szavak a valóságból eredő ráragadt definíciók miatt inkább szűkítenek, ezért elvesznek tőlünk. Sokat, például az új megtapasztalásának lehetőségét. A tapasztalat akadályozza a tapasztalást. Címkézés, egyszerűsítés, kényelem. Mégis érzelem tapad hozzá, ha valaki másként ’tudja’, mint én. Az azért idegesít, ugye? A szó egy szimbólum, ha meghallom a hangalakját, az jelenik meg, amit én hozzákötöttem. A Müszi például rémlik? Nekem ez a dolog nagyon izgi, ezért igyekezni fogok közkeletűnek tekintett szavakat megfirkálni, pingetni, megkérdőjelezni, félreértelmezni. Nekem jó lesz.
