szavak arcai

Szerintem az élete egy jelentős darabjában mindenki a tökéleteset keresi, magában, a párjában, az autójában, a gyerekében, a kormányban. Jó esetben rájön közben, hogy ennek nincs értelme. Ennek a rájövésnek legtöbbször az eredménye belenyugvás, meg a híres kompromisszumok, de szerintem van ennél jobb is.

A keresztények számára ember nem lehet tökéletes, csak isten. Ha jól sejtem az eredendő bűn miatt. Nekem kicsit ijesztő perspektíva úgy születni, hogy bűnös vagyok és bármit teszek az is maradok. Egy tanfolyamon én azt tanultam, hogy mindenki tökéletesnek születik. Azután elkezd kialakulni a személyiség, jönnek a manírok, a megszokások. Ha megszületek és mindig azt mondják csúnya vagyok, el fogom hinni, ha azt mondják szép vagyok, azt fogom elhinni, hogy ez bennem az érték. És a ’szép’ szót azért ki lehet cserélni elég sok mindenre. De bármire is kicserélhetjük, az alakítani fogja a személyiségünket. Emiatt a személyiség nekem és még sokan másoknak negatív szó, minél jobban kialakult a személyiségem, annál inkább veszítek el mindent ami azon kívül van. A gyerekeknek nincs személyiségük, ők boldogok. Talán segíthetne az, ha a gyerekeknek mindig csak azt mondanánk: tökéletes vagy, bármit is csinálsz. Ennél jobb már csak az lenne, ha nem minősítenénk, nem mondanánk rá semmilyen jelzőt. Sok tréninget tanítják az énes kommunikációt, amikor én nem a másikról beszélek, hanem magamról. ’Szép vagy’ helyett: nekem tetszel. ’Szép vagy’ helyett: szeretlek. Ezekkel nem formálunk senkit kívülről. Aki nincs formálva kívülről, az szabad marad, boldog és tökéletes.

Olvastam és igaznak vallom: nézz fel az égre, mondd meg, hogy milyen. Nem tökéletes? Nézd meg máskor is. Nem tökéletes mindig, minden formájában? Szerintem igen. Ahogy egyik kedvenc dalszövegem is utal erre: nézz fel az égre mielőtt meghalsz, ez az utolsó alkalom, amikor megteheted. Az ég sokszínű, pillanatonként változó, néha jót jelent nekem, néha rosszat (nap-eső), de mindig tökéletes és általában meg is nyugtat, ha sokat nézem.

Szerintem az emberekkel is ez a helyzet. Nem a tökéletest kell keresni, hanem azt elfogadni tökéletesnek, aki az orrom előtt van. Hiszen: színes, pillanatonként változik, néha rosszat hoz nekem, néha jót. Akkor is, ha az orrom a tükörhöz nyomom. Ehhez az kell, hogy ami/aki az orrom előtt van egészben nézzem és ne egy-egy jellemzőjét kiragadva. Egyik esetben emberként nézünk egymásra, másik esetben értékesítőként, anyaként, pénztárcaként, hisztigépként, mellként. Ami számomra azt is jelenti, hogy akit nem látok tökéletesnek, azt nem tisztelem. Ha tisztelem egészként fogadom el, nemcsak azokat a tulajdonságait, körülményeit, amik nekem szimpatikusak.

Van olyan mondás, hogy a boldog családoknak nincs története. Ezt is igaznak tartom. Nem biztos, hogy nem történt velük semmi, lehet, hogy éppen csak nem fontos nekik az, ami volt. Szerintem aki boldog, az tökéletes.

Erős szó, sőt fontosnak tűnik. Az elkötelezettség általában azért fontos, hogy elérjünk egy célt. Ha jól gondolom az elkötelezettséghez szükség van kitartásra is. Hiszen a célok elérése felé törvényszerűen nehézségekkel találkozunk, amiket le kell győzni. A győzelemhez erőre van szükség, ami például az elkötelezettségből ered. Ezen logikai összeépítésben az ellentét az öröm lehet. Az örömhöz nem kell elkötelezettség, nincs célja és nem is győz le semmit és senkit. Az öröm önmagáért van.

Amikor elérünk egy célt, amikor az elkötelezettségünk kifizetődik, érezhetünk örömet, de ezt az örömet én feltételes örömként értelmezem. Akkor örülök, ha eljutok valahová? Azaz akkor fogok majd örülni, amikor majd lesz valami? Van olyan mondás is, hogy egy vággyal kapcsolatban két probléma merülhet fel: az, ha nem teljesül és az, ha teljesül. Boldog vagyok, mert teljesült egy álom. Nekem nagyon furcsa a boldog és a mert szó egy mondatban. Majdnem annyira, mint a boldog akarok lenni, szerelmes akarok lenni mondatok. Elkötelezett vagyok, hogy szerelmes legyek. Majd.

Ha elkötelezett vagyok (már az agyam elkötelezett), akkor úgy gondolom, hogy az elkötelezettség tárgyára koncentrálok, fókuszálok. Ha fókuszálok, akkor nem biztos, hogy észreveszek más dolgokat, amik közben történnek. Ha elég elkötelezett vagyok a bölcsek kövének a megtalálásában, nem biztos, hogy fogok örülni, egy bazinagy gyémántnak, egy szép nő mosolyának, nem lesz fontos, hogy séta közben kihúztam a vízből egy fuldokló gyereket. Ha elég elkötelezett vagyok a fókuszon kívüli dolgok elszürkülnek. Ha elkötelezett vagyok, hogy megmentsem a párkapcsolatomat, nem fogok elmenni sörözni a barátommal, akinek jól esne. Ha elkötelezett vagyok, hogy engem léptessenek elő a munkahelyemen, nem fogok kivenni egy szabadnapot, hogy elmehessek mikulást játszani beteg és ismeretlen gyerekeknek. És ha elkötelezett vagyok, akkor a célom ellenzői, vélt vagy valós gátlói (pl. „túlhajszolod magad szívem”) könnyen ellenségekké válhatnak. Vagy lehet kicsit elkötelezettnek lenni, vagy éppen túlelkötelezettnek lenni? Ha kicsit fókuszálok valamire, akkor nem fog elhalványulni minden körülötte?

Szerintem az elkötelezettség kevesebbet ad, mint amennyit elvesz. Amit ad, az elégedettség. Ha elkötelezett vagyok, hogy ne legyen bűnözés a világon, amikor elérem, büszke leszek, hogy elértem. Boldog vagyok, mert nincs bűnözés? Nem gondolom, hogy lehet valaki boldog valaminek a hiánya miatt. 

Mondják, hogy az utazás érdekesebb, mint a megérkezés, az úticél. Szerintem utazni lehet konkrét úti cél nélkül is. Saját példa. Gyerekkorom óta elkötelezett voltam, hogy teljesítsem az országon áthaladó kék gyalogtúra útvonalat. Megtettem végül és elégedett voltam. Hetekig dicsekedtem azzal, hogy eldöntöttem, kitartottam és megcsináltam. Miután a hetek elteltek elkezdett az zavarni, hogy miért kellett végigrohannom az országon minél gyorsabban. A teljesítés már nem tűnik fontosnak, viszont egy csomó pillanat megmaradt, amikor nem a végével foglalkoztam, csak élveztem ami akkor éppen történt. Történt úgy, hogy nem én terveztem el, nem én kezdeményeztem, sőt teljesen ismeretlen is volt az a helyzet. Szerintem elkötelezetten nehéz megengedni megtörténni olyan dolgokat, amik nem a cél irányába mutatnak, feleslegesek. Amikor épp elkötelezett voltam, nem is értékeltem azokat, amiket utólag.

Ha elkötelezett vagyok és minden célomat teljesítem, akkor jó eséllyel kompromisszumokat kötök. Lemondok dolgokról. És csak olyan célokat tudok kitűzni, amiket ismerek. Nem tudom célként kitűzni a favellák felszámolását, ha nem láttam még a szót sem hallottam. Semmi olyannal kapcsolatban nem tudok célt kitűzni, amiről lemondtam. Az én célom a legjobb cél? Vagy mindegy a cél minősége, csak az fontos, hogy elérjem. Reális legyen. Lehet egy kudarcban értéket találni, ha a cél érdekében elkötelezett voltam? Ha igen, az mit jelent az elkötelezettségemre nézve, semmit?

Talán az a bajom az elkötelezettséggel, hogy nekem egy másodlagos, köztes dolognak tűnik. Elkötelezett vagyok, hogy három hónapon belül legyen valaki mellettem, ezért mindent megteszek. De mi lesz más, ha lesz valaki mellettem három hónap múlva? Nem leszek egyedül. És az miért lesz jó, ha nem leszek egyedül? Nem fogom értéktelennek érezni magam. És ha a következő x hétben arra gyúrok rá, hogy legyen valakim, adok esélyt annak, hogy olyan egyéb történjen velem ezalatt, amitől értékesebbnek érzem magam (sikerélmény), egyáltalán észreveszem? És ha találok valakit attól értékesnek fogom érezni magam? Kétévente új, nagyobb kocsit venni is elkötelezettség. Az elkötelezettség nekem izzadtságszagú.

Többször találkoztam már olyan helyzettel, ahol valahogyan összeszedett célok közül –amik megalkotásában lehetett valamilyen részem- kellett választani olyat, amiért tenni is hajlandó vagyok. Ez a célkitűzésnél azért szimpatikusabb, mert akár azt is megengedi, hogy nem születik meg az eredmény, ha csökken az a valami, ami miatt hajlandó voltam tenni érte, akkor akár az is előfordulhat, hogy keresek másik célt, mielőtt elértem volna. Ilyenkor még sosem kérdezték azt, hogy melyik célért lennék hajlandó az életemet adni. Ez jelenti azt is, ha jobban belegondolok, hogy a felelősségvállalás sem annyira jó nekem, mint akár a felelősség viselése. A felelősségvállalás az, hogy vállalom, hogy ha valami történik, akkor majd valamit csinálok. A felelősség viselés az, ha valami éppen történik, akkor annak a megoldásában tevőleg csinálok valamit. Ami viszont talán inkább részvétel, mint bármi, ami felelősség, mert nem a szerepem a fontos, hanem a tevőlegesség következménye. 

Talán az elkötelezettség unalmas is. Ha hosszútávon elkötelezett vagyok, akkor jó eséllyel lesznek dolgok, amiket mindig ugyanúgy csinálok. Például ha udvarias akarom lenni, mindig azt mondom mindenkinek, hogy jól néz ki, finomat főzött, ezért teljesen értéktelen lesz a dicséretem. Elkötelezett-lekötelezett.  El van kötelezve. Már nyelvileg sem valami természetes dolog. Mégsem hallottam nagyon bárkit is az elkötelezettségről negatívan szólni, maximum a túlzott elkötelezettségről.

Hogy mit akartam ezzel mondani? Talán valamit arról, hogy csak olyat érdemes tenni, ami bővíti a lehetőségeink számát és elkötelezettek vagyunk, az inkább csökkenti a lehetőségeket. Mind az azonos cél másként való teljesülésének, mind az egyéb, a cél elérésével elérhetőhöz hasonló érzést kiváltó egyéb dolgok megtörténtének, észrevételének lehetőségét. Most úgy gondolom, hogy megkeresem magamban azokat a dolgokat, amik iránt elkötelezett vagyok és megpróbálok megszabadulni tőlük. Amíg egyéb jó ötletem nem lesz.

Ha van olyanom, hogy szakma, akkor ez az. Egy olyan kétbetűs rövidítés, ami önmagában szóvá vált és igazából nincs jelentése. A pályám elején nagyon zavartak, akik mindig kérdezgették, hogy mit is jelent az, amit csinálok. És amikor elmondtam, akkor újra kérdezték: jó és mit dolgozol? Mostanában zavaróbbnak tűnhetnek, akik márpedig tudják, hogy mit jelent és jobban becsülöm azokat, akik feszegetik azt, hogy mi az, amit én tudok tenni.

Egy időben következetesen Human relations-nek hívtam Human resources helyett, ami roppant zavarta a környezetem. Tényleg nagyon durva az emberi kapcsolatokkal foglalkozni, inkább mint az embert, mint erőforrást kezelni, mi több menedzselni. Az erőforrásokat ugye szokás természetes mértékegységben mérni. Darab-darab.

Lehet szépen, meg lehet kevésbé szépen is definiálni. Mondják, hogy az ember mint legértékesebb erőforrás hat a legjobban a szervezet hatékonyságára, ezért kell külön „tudomány” (hohó, inkább művészet!) ennek a kezelésére. Hogy a legtöbbet kihozzuk belőle. Vagy kivegyük. Hozzá nem nagyon adunk az emberhez, max olyat, amitől még értékesebb erőforrás lesz. Mondják, hogy egy kapocs a vállalatvezetés és a munkavállalók között. Azaz átveszi a feladatot, hogy a szervezetek meghatározó szereplői maguknak oldják meg a konstruktív együttműködést. Nem tudom mennyire véletlen (vagy akár igaz-e), de amennyire én láttam, a válság dübörgésekor sok szervezet építette, csökkentette le legelőször a HR osztályt. Talán azért mert igazából nincs nagyon sok hozzáadott értéke a megszokásból végzett hókuszpókusznak. Egy munkám során hallottam, hogy a HR jelenleg ismert formájában nem életszerű, tíz éven belül szükségszerűen el fog tűnni. Egyetértek, én azt mondom a HR nagy része varázslás és porhintés: tudományosnak tűnő módszertanokkal alátámasztott kinyilatkoztatásokat közlünk a plebsszel, szórjuk ki azokat az egyedüli tudás elefántcsonttornyából.

HR=hatalom. Ha jóban vagyok a vezetéssel, bármilyen döntését meg tudom alapozni csudálatos elméletekkel és bencsmárkokkal. Bármilyet. És cserébe persze szívesen vállalom a rossz üzenet hozójának szerepét. Talán ettől lett erős először a HR, a gyáva vezető jobban szereti, ha a rossz híreket valaki más mondja ki, képviseli helyette. Egyszer egy főnököm letolt, mert bocsánatot kértem az egyik szervezeti vezetőtől és ezzel romboltam a HR imidzsét. A vezető azt mondta, hogy addigi pályafutása során ez volt az első alkalom, hogy egy HR-es beismerte neki, valamit rosszul csinált. A főnökömnek hatalma volt.

A HR evolúciója ahogy én látom. Először volt a célszerszámok időszaka: jellemzően attól lett valaki HR szaki, hogy jobban tudott egy részterületről beszélni, mint bárki más a világon. Kiválasztás, oktatás, kapcsolatot tartani azokkal, akik kapcsolatot tartanak az emberekkel (szakszervezet), stb. Aztán már a célszerszámokra (szakok értőire) egyre kevésbé volt szükség (ami kicsit nekem olyan, mintha egy orvos vagy betegséget tudna diagnosztizálni, vagy gyógymódot ismerne, de abból is csak egy párat), jöttek a generalisták (tanácsadók), akik mindenhez értettek. Azaz a vezető elmondja, hogy mi a baj a működésben és a generalista máris szállítja az arra való eszközöket. Jött a stratégiai megközelítés, HR-esek kezdték gyártani a cégek vízióit, stratégia terveit. És persze megmondani, hogy annak végrehajtására ki az, aki alkalmas. Hatalom=függés. Aztán jött a stressz kezelés időszaka. Tegyünk okos dolgokat annak érdekében, hogy érzelmileg és mentálisan is alkalmasabbá váljon az erőforrás. A munkára. Önszervezés, egyéni karriereszközök, konzultáció és műhelymunka ahol problémákat elemzünk és feltárunk, munka-magánéletről beszélgetünk, véradásra és vállalat által koordinált társadalmi felelősségvállalásra buzdítunk (fessünk kerítést :( ). És ezeknek a hátterében nyomatjuk tovább a jól bevált és egyre szebben kinéző, de igazából nem változott csodaeszközeinket. Az evolúció helyett én itt is a revolúciót preferálom.

Ma rengeteg lehetőség van arra, hogy a munkavégzést jobban az életünk részévé tegyük (értsd, ne egy attól különálló, annak az összes többi részét meghatározó valami legyen), de valamiért akik ennek a változtatásáért felelősek lennének, azok nem támogatják érdemben ezen dolgokat. Nagyon nem tetszik az, amit jelent a HR szó, inkább vagyok izé, mint HR-es. Például én úgy gondolom, hogy a világon senkinek nem való a nyolc órás munkaviszony. Ha már itt tartunk a munkaviszony, a foglalkoztatás szavaktól is rosszul vagyok, meg a munkaerő piactól is. Jelenleg többnyire munka=valakivel műveltetek valamit, pénzért. Ez az, amiben a HR professzionálisan segít.

A HR szó egy kényszerzubbony a megbízónak (vezetés), a megbízottnak (HR) és a tárgyának (munkavállalók) is. Támogató funkciónak mondjuk magunkat, de inkább kiszolgálunk. Akkor is, ha stratégiai a HR, akkor is, ha HR-es a vállalat második embere.  Legyen, mondjuk inkább HA, ami angolul és magyarul is humán asszisztenciát jelent és a maga feltételes módjával még inkább az alkalmazkodás szükségességét reklámozza. A HR-hez meg rakjunk egy pár r betűt, hogy jobban hangulatot sugározzon (hrrrrrrrrr) és morogjunk. A legdurvább számomra az, amikor a HR-es keményen dolgozik. A HA-s nem dolgozik keményen, inkább odafigyel és beszélget. És segít. A kemény munka ahhoz kell, hogy megoldjak valamit (vagy esetleg, hogy ezzel igazoljam a létjogosultságomat). Nemrég hallottam a talán legérdekesebb visszajelzést. Emberünk nagyon keményen dolgozott a szakmájában (segíteni mások problémáiban) és mégsem érezte magát elég jónak, ezért megkért valakit, hogy nézze, ahogy dolgozik és mondja meg, hogy miért nem eléggé hatékony a munkája. Az a valaki nagyon sok unszolás után annyit mondott neki: túl keményen dolgozol. Ha valami nem megy, akkor csináljuk keményebben azt, ez különösen akkor gáz, amikor a munkánk az, hogy előrevigyünk dolgokat. Ha tanácsot akarnék adni, HR-esekhez használati útmutatóként, azt javasolnám mondd neki: mondd ezt sokkal egyszerűbben, csináld ezt sokkal egyszerűbben. Mondjon olyat, amit eddig még egyszer sem, segítsen, hogy attól legyen neked jobb, hogy olyat csinálsz, amit eddig még nem. 

Az empátiát mindenki egy nagyon pozitív szónak tartja, rengeteg fontos munkakörben elvárt kompetencia és roppant tudományosnak és megalapozottnak tartott furmányos módszerekkel mérik. Szerintem egy túlértékelt, sőt igazából talán inkább korlátozó viselkedés.

Empátia talán jelenti azt, érteni azt, amit a másik érez. Szép szóval beleélés. Ha elég empatikus vagyok, akkor beleérzem magam a másik helyzetébe, sőt a kompetencia akkor igazán élő, ha ezt nem csak úgy csinálom, hanem szándékosan empatikus akarok lenni. Teszek azért, hogy empatikus legyek, akár még képzem is magam empátiából. Hú, de rosszul vagyok az érzékenyítő tréningektől, aminek az a célja, hogy felkészítsen egy szörnyű félelemkeltő helyzetre, például, hogy együtt dolgozz egy vak emberrel. Amit én tapasztaltam az ilyen tréningekből az az, hogy csak rosszabb lett az emberek hozzáállása. Ennyi erővel az is pont ennyire hasznos lehetne, ha gyerekeknek tartanánk egy prezentációt arról, hogy miért nem szabad megfogni a forró kályhát, vagy legurulni a lépcsőn.

Lehet képes bárki, bárki másnak a helyzetébe képzelni magát, megérteni, amit a másik érez, érteni azt, ami a viselkedése, mondandódja mögött van? Maximum abba tudok beleérezni, amit én sejtek az ő helyzetéről és ez ugye máris távol van attól, amit ténylegesen érezhet. Nekem ideillő példa a szenvedő vámpír esete. És most ne tessék leakadni a példa (ir)realitásán. Az empatikus ember, amikor találkozik egy vérre nagyon sóvárgó vámpírral, akkor azonnal odatartja a nyakát? Vagy keres egy mazochistát, akivel együtt tud érezni és odaviszi a vámpírhoz? Vagy nem mindenkivel kell empatikusnak lenni?

Én nem ismerek olyan embert, aki empatikus, maximum olyat, aki bizonyos helyzetekben, bizonyos emberekkel empatikus. De éppen ezen feltételek miatt ez az empátia az empatizáló személyről szól, nem az empátia alanyai fontosak. Teréz anyát nem ismertem, de róla is az a véleményem, hogy a hozzá hasonlóak (altruisták) is ugyanannyira önzőek, mint bárki más a világon. Csak épp nekik nem a nyakukban viselt aranylánc vastagsága okoz boldogságot, hanem az az érzés, amit akkor kapnak, amikor másoknak segítenek.

Mit csinál az empatikus ember? … És hogyan viselkedsz egy emberrel, aki empatikus akar lenni veled? Mindig jó érzés?

Aki nem empatikus nem feltétlen akar nekem rosszat. Lehet, hogy pont a szándékban van a különbség. Nem mindig az tesz jót, aki jót akar tenni. Sőt, akarni jót tenni és jót tenni szerintem két teljesen különböző dolog. Aki nem empatikus, az például megkérdezi, hogy mivel segíthet, nem próbálja meg kitalálni, még csak nem is javasol. A pokolba vezető út empátiával van kikövezve? Na jó, ez kis túlzás.

Biztos, hogy az empátia segítségnyújtást jelent, vagy inkább támogatást? Az empátia szerintem inkább kapcsolódik vigasztaláshoz, minta ahhoz hogy valakinek meg is oldódjon a helyzete. Ezzel nincs is semmi baj, erre is szükség van. Csak akkor ne akarjuk szentséggé avatni az empátiát és pláne ne akarjuk a munkavégzési, vezetői elvárássá tenni. Jó dolog, de messze nem üdvözítő.

Van a klasszikus idézet, hogy ne halat adj az éhezőnek, hanem hálót, illetve még inkább tanítsd meg halászni.  Az empátia a legtöbb esetben, amennyire én látom, maximum a hálóig jut el. A halászat nekem azt jelenti ebben az esetben, hogy abban segítek, hogy az empatizált maga oldja meg a gondját és ebben a vigasztalás sem segít, sem az, ha empatikus módon – a saját tapasztalataim alapján- megoldást javaslok.

Lehet rosszul gondolom, de az empátia fontos része a pszichoterápiának is. Annak a pszichoterápiának, ami azon alapul, hogy én (mint páciens) bízok abban, hogy te (mint terapeuta) többet tudsz az én problémámról, ezért segítesz megoldani. Olvastam olyan sikeres (?) pszichoterápiáról, ami annyira empatikus alapokon nyugodott, hogy a terapeuta a nagyon sok éves terápia után, amikor a páciens abbahagyta a terápiát (nem múlt el a problémája), a terapeuta egy párkapcsolatihoz hasonló gyászt élt át. Azt nem értem, hogy ebben az esetben az empátia kinek segített.

Sokan mondják, hogy egyre zárkózottabbak vagyunk. Ha ez így van, akkor az empátia még inkább azt jelentheti, hogy azzal érzek együtt, akivel akarok (a barátomnak az elhagyásos problémáját átérzem, a nem illatos hajléktalanét nem is akarom). Ilyen esetekben az empátia még takaródzás is lehet: együtt érzek legalább 3 emberrel, szóval én egy nyitott és jó ember vagyok. Nekem inkább tetszik az, hogy beszélgetek olyan emberekkel, akik az enyémtől teljesen különböző helyzetben vannak és akik felém fordulnak (pl. rám néznek): csak meghallgatni őket és nem megpróbálni beleérezni az ő helyzetébe. Például találkoztam egy idősebb hajléktalannal, aki Romániából érkezett Pestre. Gyerekkorában darabokra tört a karja egy fáról leugrás miatt, rosszul műtötték meg (van a felkarjában két derékszög), ezért valószínűleg le kell vágni. Az utcán ül egész nap, semmit nem tud csinálni és akik pénzt dobnak neki, még ők sem néznek a szemébe. Nem gondolom, hogy bele tud gondolni bárki is az ő helyzetébe. Viszont ha beszélgetek vele kicsit, egyrészt talán már ezzel is tudok kis örömet adni, másrészt abból, hogy pl. hogyan tud az életéről különösebb érzelmek és dráma nélkül beszélni, a magam életéről tanulhatok valamit. Ha nem akarok empatikus lenni, akkor tudok magammal empatikus lenni.

Olvastam olyat is, hogy az empátia az, amikor én a te érzéseiddel kapcsolódok. Ez viszont tetszik, nem általánosság, hanem benne van az, hogy én csak bizonyos érzésekhez tudok kapcsolódni. Amikkel már valahogyan találkoztam. Ennél már csak az lehet jobb, ha érzelmek, urambocsá’ empátia nélkül fordulok éppen olyanokhoz, akik különböznek tőlem és így a saját érzéseimmel kapcsolódok. Amikkel még nem nagyon találkoztam. 

Ez is egy olyan szó, amit nem igazán lehet érzelem nélkül kimondani. Persze gyanús, hogy ez minden egyéb szóra is elmondható, csak éppen nem ennyire nyilvánvalóan észrevehető a rárakódott érzés.

Karácsonykor mindenki mást ünnepel. És azért ünnepel, mert december24 van. Az ünnepelni szó is érdekes és talán ez a legfurább a karácsonyban.  Nekem az ünnepelni szóról a május elsejei szabadon választott felvonulás jut eszembe. Mást ünnepelnek a régi pogányok, mást a különböző vallásosak és mást pl Grincs. Azért legtöbben azt ünnepeljük, hogy együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk, meg vannak a karácsonynak olyan velejárói, amiket nem annyira szeretünk.  Van a karácsonynak fennkölt, van meghitt és van gyakorlati szintje is.

A fennkölt szint nekem személy szerint semmit nem jelent, egyik értelmezése sem.  Persze akkor is tetszhetnek egyes elemek, ha  az egész nem. Ez a rész-egész viszony is mindig érdekelt. Az egészet kell elfogadnunk, ha vannak részek, amik tetszenek (kompromisszum), vagy ha olyan egésszel találkozok, aminek egyes részei számomra értékesek, akkor az egész még értékesebb lesz, vagy egészek elfogadása helyett független részekből kell saját egészet megalkotni? Szóval a fennköltségből most hallottam meg egy nekem tetsző elemet. Ami igazából a meghitt részhez tartozik szerintem. Van az, hogy az igazából legnagyobb szentség, a család nem tud ezen az ünnepen együtt lenni, de ha éjfélkor mind imádkoznak a világ különböző részein, akkor  együtt lesznek, akkor is ha nincsenek együtt fizikailag. Ettől még nem lesz hitem, de hiszem, hogy például az egymási iránti szeretet összekapcsol.

Meghitt= család, barátok, akiket akár egész évben nem láttunk. A meghitt szóról sokáig az a bácsi fog eszembe jutni, akit a Volánbuszon hallottam december ötödikén. Volt egy listája és nagyon meleg bensőséges hangon hívott fel 20 embert egy kis cetliről ugyanazokkal a szavakkal: kellemes, karácsonyt, boldog újévet és sok boldog névnapot kívánok. Ez a dolog is kontra produktív nekem: a meghittség ha megvan, megvan év közben is, zöld fa nélkül is. Viszont ha nincs meg, az egy hónapos mindenhonnan csöpögő szirup segít abban, hogy rájöjj, nincs meg. Ennél már csak az rosszabb, amikor igenis vannak körülötted, akik szeretnek, mégis azt érzed, hogy nincs meg, nem elég. A család, a barátok és egyáltalán az, hogy szerethessünk másokat fontos, de a karácsonyi meghittségnél talán nem rosszabb megölelni egy idegent egy forgalmas utcán, mondjuk március idusán.

Praktikusan a karácsonnyal együtt jár az ajándékvásárlás a tömegben, a hányingerig játszott zenék, a családosoknak a több helyszínes több száz kilométeres utazás, rengeteg meló és még több zabálás. Ha engem kérdezel, ezek a dolgok hasznosabbak lennének elosztva, mint egyben.

A karácsony szóról szerintem ezek mindegyike megjelenik, különböző súllyal, azaz a karácsony egy olyan dolog, ami annyira …. összerakott, hogy nem biztos, hogy saját magáért könnyű szeretni.

Ha már szavak, évek óta figyelem, hogy kinek boldog, kinek kellemes a karácsony. Személy szerint, ha én éppen nagyon várom a karácsonyt, akkor boldogot kívánok mindenkinek (ezzel magamnak is), egyébként meg egy udvarias kellemes-t. Ez mindenkinél így lehet? Vagy jó a karácsony akkor is, ha kellemes, vagy csak akkor, ha boldog?

Na akkor mit jelent a karácsony? Szerintem olyan, mint egy elektromágnes, amit decemberben áram alá helyezünk, onnantól vonz, vagy taszít, az érzelmi töltésemtől függően. Magam részéről a lekapcsoltan hagyott elektromágnes pártján vagyok: a karácsony szót azokkal az alkalmakkal szeretném társítani, amikor az erős vonzás (hű, de várom a karácsonyt) és az erős taszítás (hű, minek ez a karácsony) sem volt meg. Csak úgy jó volt. Nem számít a dátum, nem számít a fa, nem számít az ajándék, csak az, hogy együtt vagyunk. Akkor is, ha csak lélekben. És ebben a karácsonyban az a jó, hogy nem csak karácsonykor van. Szóval azt hiszem, hogy az a bajom a karácsonnyal, hogy úgy állok hozzá karácsony, karácsonykor van. Pedig nem. Karácsony ünnepe ugyan adott időpontban van, de amit karácsonytól szeretnék, az bármikor megtörténhet. Karácsony ünnepét meg akkor jó megülni, ha az egész éves karácsonyt tudjuk megkoronázni.

Lehet ezt a szót érzelem nélkül kimondani? A legsemlegesebb formája az lehet, amikor azt mondjuk: csak kíváncsiságból kérdeztem. Szerintem nem lehet kíváncsiságból kérdezni azt, hogy miért?  Ha valaki röviden megemlít valamit és érteni szeretném bővebben, amit mondott inkább azt kérdezem, kifejtenéd egy kicsit bővebben?

A miért szóról leginkább a fájdalommal kimondott kép jut eszembe. Mondjuk a zuhogó esőben ég felé fordított fejjel elüvöltött szóként. Ja igen, nem hogy ’miért’, hanem ’miéééééééééééért!!!’ vagy 'por queeeeeeeee!!!', de igazán viccesen angolul néz ki: 'whyyyyyyyyyyyy!!!'. A fájdalmas 'miért' igazából szerintem nem kérdés, hanem kijelentés, ami azt tartalmazza, hogy nekem rossz. De persze ilyet nem mondunk, hogy nekem fáj valami, mert minek. Még a végén elmúlna és valljuk be, legalábbis én bevallom, hogy alapvetően jó a bánatban dagonyázni egy kicsit.

Van még a biztonsági 'miért'. Amit persze nem biztonságinak hívok. Tini koromban volt az, hogy mindent ki akartam tapétázni ezzel a szóval és úgy éreztem, hogy ezzel elértem az élet célját. Már azzal, hogy megkeresem (és bizonnyal megtalálom) a világ összes miértjét. Ha eldöntöm, akkor mindent meg fogok érteni és akkor hihetetlenül egyszerű lesz az élet. Hiszen egyszerű az, csak meg kell érteni, csak az univerzális törvények mechanizmusait kell kiismeri, utána már előre meg tudom minden helyzetben, hogy mi lesz. Érdekes, hogy a leglázadóbb időszakom után (miért kell ezt nekem), milyen gyorsan váltottam a logikus (miért van ez így) korszakomba. Mindkettőnek rettentő értelme van. Miért kell nekem ebből a kötelező tantárgyból vizsgáznom? Miért kell nekem ilyen rosszul éreznem magam, amikor csak hajnali ötig dorbézoltam? Ó mondd!

A modernnek mondott unmodern menedzsment elméletek között még mindig elismert a try and err módszer, azaz menj, próbálkozz és tanulj a hibáidból. Készülj fel és ha sokszor felkészülsz, akkor tökéletes leszel. Hisz a tökéletesség a jó dolog, nem? Viszont ha várom a tökéletességet és elérem, akkor boldog leszek? Vagy elégedett? Olyan mondás is van, hogy egy ember vágyával kapcsolatosan kétféle dolog fordulhat rosszra: az egyik ha soha nem teljesül, a másik, ha teljesül. Ha boldog vagyok vannak vágyaim? Ha teljesülnek a vágyaim, akkor boldog leszek és nem lesz új vágyam?

Volt egy nagyon vicces időszakom, amikor azt éreztem, hogy a try and err alapján leszek boldog. Ebben az időszakban annyi rossz dolog ért, hogy az elkövetkezendő helyzetekre vonatkozóan tudni akartam, hogy legközelebb hogyan legyek jó… Miért ment félre az előző alkalom. Ez az attitűd azt a kellemes mellékhatást okozta, hogy semminek, de semminek nem tudtam örülni. Minden helyzetre készültem, a helyzetben felmerülő ÖSSZES lehetséges történést és kimenetet végiggondoltam. És ha bejött, akkor volt a megmondtam, ha nem olyan lett, amit végig gondoltam, akkor meg mérges voltam.

Van még a tudományos 'miért' is. Ha megtudom, hogy miért alakul ki a rák, vagy hogy az alma miért lefelé esik akkor jobb lesz a világnak (vö. én értékesebb leszek mindenki szemében). Nem fogok próbálkozni a tudományok azonnali romba döntésével, de jobb szeretem inkább azt, hogy ha a rák elemzése helyett a lelkileg egészséges élet megtartásával foglalkozom, illetve ha valaki a kutatás öröméért kutat és nem azért hogy célt érjen (azaz az alapkutatás a klassz).

Nem akarom kikerülni a gondolkodásom jelenlegi fázisának meghatározó elemét, ami egy képzés volt ahol megoldásközpontú gondolkodásról beszélgettünk. Azt gondolom, hogy egységnyi energiám van és én döntöm el, hogy mire fordítom. Fordíthatom arra, hogy amit elrontottam/elromlott elemzem és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, a másik meg az, hogy olyanba ölöm az energiám, ami már eddig is örömet okozott. Mindkettővel lehet haladni előre, de talán az utóbbival egy hangyabokányival talán nagyobbat. A miért kérdés a problémák vájkálására vonatkozik, a mit szeretnél ehelyett pedig a megoldás keresésére. Abcug miért. Egyik kedvenc idézetem kicsit átalakítva és kiegészítve: ha baj történt ne keressétek a hibást és a baj okát, azzal csak mélyítitek a bajt.

A 'miért' mindig a múltról szól és közben azt hisszük a jövőnket könnyíti meg. Már a válasz. Azaz a jelenben múltbéli dolgokat akarok értelmezni és ezzel megkönnyíteni a jövőmet. Azonnal kizárom a jelent. És még kérdés, hogy miért (:))leszek boldogtalan? Ha nagyon jól felkészülünk elégedetté tehetjük magunkat, boldoggá nem. Szerintem ha valamit jól megtervezek, megértek azzal ha bekövetkezik csak elégedett lehetek és nem is annyira azzal a dologgal, hanem azzal, hogy ügyes voltam előrelátásban, rákészülésben. A kedvenc motivációs elméletem is azt mondja, hogy a ha-akkor típusú (akkor kapsz pénzt, ha eladsz 100 porszívót) ösztönzéssel szemben a most-hogy típusú (annyira örülök annak amit most mondtál, hogy ezért szeretnélek most megölelni) ösztönzésnek van hosszútávú hatása. A boldognak lenni és örülni mindennek, ami körülöttem történik ritkán jár együtt a ’na ugye, én megmondtam’ mondattal. Nem tudom mennyire gyakran használt a ’tudod miért vagyok boldog?’ mondat, de elég visszásnak érzem. Ellenben a ’boldog vagyok és kész’ mondattal. Mondjuk ha ezt gondolom, akkor miért is vagyok házasságpárti? Azt hiszem most kiszedtem egy levert cölöpöt az agyamból.

Szerencsére többször találkozom magamban az indokolatlan jókedvvel és az indokolatlan rosszkedvvel is, meg van, hogy csak úgy rám tör a szeretethullám, amikor csak szeretetet akarok kifejezni, bárkinek, valakinek. Ezen alkalmakkor pár fokkal boldogabb vagyok, mint amikor mondjuk megkapom a régóta ígért fizetésemelést. Ezzel azt hiszem azt akarom mondani, hogy az ok ismerete nemcsak, hogy felesleges, hanem kifejezetten káros, mert az örömérzetet csökkenti a valamihez való kötés, a rossz érzés feldolgozását nehezíti. Ha tudom az okát, akkor miért nem tettem ellene? Ó mondd!

Volt már olyan, amikor életedben feltetted a címbéli kérdést és a válasz az volt: mit miért? Ha volt, olyankor mit éreztél? Szerintem a 'mit miért' is kijelentés: ne haragudj, de nem értem a kérdésed, de igazából nem is akarok vele mit kezdeni.

Ja igen, és mégis a miértre milyen választ is lehet adni? Nagy valószínűséggel a 'mert' szócskával fog kezdődni, ami nekem alapvetően védekező. Esetenként hazugság. Azaz a 'miért' nem dialógust indít, hanem beleragaszt egy aktuális álláspontba, érzésbe. Ami általában nem előremutató. Ha valami megtörtént akkor szerintem csak az fontos, hogy megtörtént, az tökmindegy, hogy miért. Nem az a feladat, hogy ha egy ugyanolyan szituációval találkozok tudjam mit kel (mit nem kell) csinálnom, hanem, hogy másmilyen szituációkat keressek. Szerintem.

Szóval én boldog akarok lenni, nem elégedett. Hogy miért? Mer’ mir-mur. Tudja valaki miért a nyuszitojás a termékenység szimbóluma? :)

Úgy kezdődött, hogy mindigis szerettem szőrözni, rugózni, okoskodni, kákán is csomót keresni. Ez több fázisban, többféleképpen jelent meg életemben. Először természetesen arra jutottam, hogyha hosszabban, vagy hangosabban érvelek egy kifejezés tartalmáról, akkor nekem van igazam. És az a megalapozott érvelés, ami az én gondolkodásom szerint megalapozott, azaz, amit én mondok. Az utána levő történések sorrendjére nem emlékszem pontosan, ezért írom úgy, ahogy tetszetősebbnek találom. 

Elkezdtem többféle olyan dologgal találkozni az életemben, amit kiváló szókincsemmel sem tudtam megmagyarázni magamnak, amikor nyilvánvalóan pofánvágta az élet a különböző szavi kulcsaim általam képzelt objektivitását. Kb ekkor kezdtem írogatni egy kis könyvecskébe (napló 2.0, avagy blog 0.1) azokat az idézeteket, amik valamiért megfogtak. Ezek között volt egy olyan, ami arról szólt, hogy az elveink arra valók, hogy néha átrendezzük őket. Vagy valami ilyesmi.

Mivel úgyis újragondolásban voltam, először nyilvánvalóan (ismét) azt kezdtem el keresni, hogy hol rontottam el, azaz a gondolkodásomban hol volt az az egyetlen egy pont, amit eltoltam. Itt jött az első –ebben az időszakomban jellemző- nagytömegben félreértelmezett és túlértékelt szó, amibe belekötöttem: ’miért’? Majd nemsokára kifejtem mi bajom van vele.

Valamikor ilyenkor kezdtem sűrűbben hallani azt az agyoncsépelt (?) mondatot, hogy a szavak teremtenek világokat. Vagy valami ilyesmi. Azaz az angolul is széjjel használt seeing is believing vs believing is seeing kérdéskör. Azaz attól történnek meg dolgok, ha előtte jól kimondom őket. (Nekem még mindig érdekes, hogy az egyes szám első személyű ragozástól mennyivel erősebb lesz egy kifejezés: ’ha én mondom ki’, és nem ’ha kimondjuk’, pláne nem ’ha valaki kimondja’). Szóval, valamiért iszonyatosan irritált, talán azért, mert banálisnak tűnt. Vagy egyszerűnek? Van különbség a banális és az egyszerű jelentése között, vagy csak érzelmi viszonyulás a különbség ugyanahhoz a tartalomhoz? Mindegyis. Itt talán még csak a tudatom alján indult el valami azzal kapcsolatban, hogy a szavak és környezetük nemcsak a nyelvtannáciknak lehetnek érdekesek.

A következő szó, amibe ébredező öntudatom belekötött a ’jó’ volt. Nekem nem elég jó. Sokféle bölcselkedőt kezdtem olvasni és az a bácsi, akitől mostanság a legtöbb bejegyzés került a kiskönyvembe (for the record: Mackóságok Könyve) azt mondja, hogy sok gondot okozunk magunknak azzal, hogy mindent véleményezünk, magunkat, másokat, az érzéseinket, pl: már megint mérges vagyok bassza meg! Dupla önszívatás, avagy dupla önigazolás a másik oldalon (de jó, hogy tegnap elköltöttem az összes pénzem!). Mennyivel egyszerűbb, ha csak annyit mondok, mérges vagyok, vagy, hogy elköltöttem a pénzem. Aztán el kezdett bosszantani, hogy mennyire fontos az embereknek (érted, nekik, nem nekem :)) a véleményük és elkezdett zavarni, hogy mennyire könnyen használjuk a ’jó’, vagy ’rossz’ kifejezést objektív értékmérőként (höhö) és milyen nehezen ismerjük be, hogy igazából, hogy ez a ’tetszik’ és a ’nem tetszik’ kifejezések álruhája. Szóval akkor a ’jó’, egy olyan vágy, vagy pozitív viszonyulás (’tetszik’), amit nem akarok direktbe megfogalmazni, kimondani. 

Ami kiverte a gondolati  biztosítékom és az internetes képzőbűvészetre inspirált az egy kettős találkozás volt és egy klassz élmény: az, hogy már párszor megtörtént, hogy ha billentyűknek kezdem elmesélni, hogy mit érzek, akkor a szavakkal együtt a feszültség is kijön belőlem. A kettős találkozás egy youtube kisfiú volt és egy már meghalt bácsi. A kisfiú olyan dolgokat sorolt, amiket többször kellene kimondanunk és a listán a valahányadik az volt, hogy: bár nem értek egyet azzal, amit mondasz, de ettől emberként még kedvellek. Vagy valami ilyesmi. Elkülönítette azt, hogy mit mond valaki és, hogy kicsoda az illető. A bácsi már meghalt, de míg élt sok olyat mondott, ami miatt páran jó ötletnek tartják azon gondolkodni, hogy a másik szavainak megértésére tett erőfeszítések nemcsak, hogy feleslegesek, hanem kifejezetten kontraproduktívak. A másikra nézve is és rám is. Rám azért, mert azt hiszem értem őt (pedig csak az ő kifejezéseit cetlizem fel az én múltammal), rá azért mert előbb-utóbb rájön (feszült lesz) attól, hogy nem értem, hogy mit mond. Amit mondott a bácsi, annak számomra a lényege az, hogy a szavaknak nincs definíciója, egyiknek sem. Juhúú, itt van, eljött Bábel. Minden szó, minden embernek a saját mindennapjai használatában nyer értelmet Mire szokta használni, mikor és az mit vált ki belőle. És mivel az én mindennapjaim mindenki másétól különböznek, az én szavaim definíciója sem lehet azonos senkiével. És nagyon úgy néz ki, hogy ha a használt szavaim megváltoztatásával, a mindennapjaimat is képes vagyok megváltoztatni. Na ezért kezdek újra billentyűkkel beszélgetni. Hátha kisütök valamit magamnak. 

Egyébként roppant vicces, hogy mekkora könnyebbség és öröm az, amikor megengedem magamnak, hogy ne akarjam pontosan érteni, amit a másik mond, hogy ’mi van mögötte’ és mennyivel tud javulni ettől a párbeszédek minősége. Ha nem akarom, hogy egy nyelvet beszéljünk, azonnal elkezdünk közös nyelven beszélni. Ami több, mert mindkettőnk nyelvét tartalmazhatja.

Viszont fordítva gondolom a klasszikus mondatot és nemcsak azért mert jó viccnek tartok mindent fordítva gondolni. Szerintem nem csak a szavak teremtenek világokat, hanem a világok is teremtenek szavakat. Egy másik bácsi azt mondta, hogy az én világomban igazából csak én vagyok –mindenki mást én teremtettem oda valamilyen okból-  ezért a kétféle mondatot oda is és vissza is kellene üzemeltetni. Először csak a címkéket utáltam, mostmár a szavakkal, úgy általában is vannak fenntartásaim (amíg univerzális jelentést akarunk beléjük szuszakolni). A szavak a valóságból eredő ráragadt definíciók miatt inkább szűkítenek, ezért elvesznek tőlünk. Sokat, például az új megtapasztalásának lehetőségét.  A tapasztalat akadályozza a tapasztalást. Címkézés, egyszerűsítés, kényelem. Mégis érzelem tapad hozzá, ha valaki másként ’tudja’, mint én. Az azért idegesít, ugye? A szó egy szimbólum, ha meghallom a hangalakját, az jelenik meg, amit én hozzákötöttem. A Müszi például rémlik? Nekem ez a dolog nagyon izgi, ezért igyekezni fogok közkeletűnek tekintett szavakat megfirkálni, pingetni, megkérdőjelezni, félreértelmezni. Nekem jó lesz.